Különböző vélemények a politúrozásról

Politúrozás közben, gondolatok, amelyek az asztalosok eszébe jutnak.

Sellakpolitúrozás. A felületkezelés célja kettős: egyrészt a kész bútorfelület, intarzia, esztétikai hatásának növelése, másrészt a kész munka felületének tartós védelme.

Filmképzőnek, az olyan anyagokat nevezzük, amelyeket oldott vagy hígfolyós állapotban felviszünk a felületre és ezek a felületen az oldószer elpárolgása után, vagy valamilyen, fizikai-kémiai hatás következtében összefüggő, vékony és többé-kevésbé rugalmas, átlátszó, kemény réteget (filmet) képeznek.

A XVII. századi hajósok a Közel- és a Távol-Kelettel kialakult új kereskedelmi kapcsolatok révén hozták Európába az addig itt még ismeretlen sellakkot. A sellakk a pajzstetű igen értékes kivonata, ez az élőlény Indiában bizonyos fák nedvével táplálkozik. A sellakklapocskákat (lemezes sellakk) borpárlatban (tehát alkoholban vagy spirituszban) feloldották és így hígfolyós, gyorsan száradó lakkot kaptak. Mivel a sellakk nemcsak gyorsan, de nagyon keményre is szárad, ezért más lassabban és puhábbra száradó gyanták adagolásával lágyították, mint a masztix és a terpentin; így egy politúrozásra alkalmas keveréket kaptak. Akárcsak a mai felületkezelő-üzemek lakk-előkészítési módszereit, a sellakkpolitúrok receptjeit és feldolgozását is szigorúan őrizték a politúrozó mesterek.

A sellakkpolitúrt "illékony lakknak" hívják, ellentétben az olajban oldott természetes gyantákkal, amelyek igen lassan száradnak. Mivel a sellakkpolitúr száradási ideje nagyon rövid, nem ecsettel kenik fel, hanem sok vékony rétegben egy polírlabdával dörzsölik be a fába.

A sellakkpolitúrt más lakkoktól eltérően nem ecsettel kenik fel, hanem vattából, gyapjúból és vászonból készült polírlabdával dörzsölik a fába. Ez utóbbi előnye, hogy mindig a fához igazodó mennyiség kerül a felületre. A polírlabdák nyomása által a puha és porózus helyeken a fa több politúrt vesz fel, mint a kemény, finom pórusú részeken. Ezenkívül minden polírozó mozdulat a felület további finom csiszolását jelenti.

Használat közben a felületet érheti kisebb ütés, kopás, olaj- vagy zsírfolt, légköri nedvesség, por, korom stb. a jól kialakított felület az ilyen hatásoknak ellenáll Mindig a célnak legjobban megfelelő felületkezelő anyagot kell kiválasztani és alkalmazni.

A fényezés, sellakpolitúrozás célja megegyezik, az említett kettős céllal: a fa felületének védelemre van szüksége, a különféle igénybevételekkel szemben, ugyanakkor a fényezés növeli a bútor esztétikai, művészeti hatását, és ezzel együtt értékét is. Sellakpolitúrozáskor, az intarziás bútor felületére filmképző anyagot, politúrt viszünk fel.

Az egyik legrégibb bevonó eljárás a sellakpolitúrral való kezelés.

Az ún. gyorspolitúrok denaturált szesz mellett gyorsan illó oldó- és hígítószereket tartalmaznak (pl. benzint, butanolt). A politúrhoz kevert butanol a politúr fényét is növeli.

Gyors politúrt a következőképpen állíthatunk elő: 15 rész sellak (2% viasztartalmú), 20 rész benzin, 5 rész butanol, 60 rész denaturált szesz.

Gyorsan száradó és magas fényű politúrt állíthatunk elő, ha denaturált szeszben oldott, kis viasztartalmú sellakot nitrolakkal keverünk. Erre csak az alkoholban oldódó cellulóz-nitrát alkalmas. A sellak és a cellulóz-nitrát aránya kb. 2:1.

A sellakpolitúrok száradása függ a viasztartalmuktól. A viaszmentes politúrok gyorsan száradó, fénylő, tiszta bevonatot adnak. Egészen kevés viasztartalom is meglassítja a száradást. A sellakok viasztartalma átlag 5...6%. A viasztartalmú sellakok ülepedő, szűrhető politúrokat adnak, amelyek kevésbé hajlamosak ragadásra, de lassan száradnak. Az ilyen bevonat sokáig puha marad, de rugalmas.

A leggyakrabban használt politúr a sellak- politúr, amely spirituszban (denaturált szeszben) oldott sellak. A sellak oldására használt szesznek nem szabad vizet tartalmaznia, legalább 96%-os töménységűnek kell lennie. Ha a szesznek nagy a víztartalma, a lakk homályos, esetleg fehéres színű lesz.

Az ásványolaj (pl. a csiszolóolaj) a felhordás időpontjában nagyon tüzesít, később azonban az olaj elvándorol, a felület szürke és foltos lesz. Éppen ezért nem is szabad sok csiszolóolajat használni, olajcsiszolás után pedig a felületet fűrészporral le kell dörzsölni. Sok lakk és politúr felveszi a fában levő ásványolajat, amitől a felület fátyolos lesz, kiüt rajta az olaj. Mivel az oldóanyag utolsó részecskéjének párolgása lassan mégy végbe, az olaj kiütése esetleg csak hónapok múlva következik be.

Az alap keményítése és tömítése. A fa felületét fényezés előtt keményíteni és tömíteni kell, ez megkönnyíti a további felületkezelést. A finom pórusú fákat be lehet ereszteni vizes oldatokkal (glutinnal, kozeinnel, keményítővel), szeszlakkokkal, olajlakkokkal, nitrolakkokkal. Legkevésbé jó a glutin, mert erősen nedvszívó, és veszélyezteti a rákerülő politúrt.

Egyes vélemények szerint a politúr sem a legjobb alapozó, mert politúrral való alapozáskor a fa felülete erősen megdagad, és a rákövetkező tömítés nem lesz jó minőségű. Legjobbak az észterekben oldódó nitrolakkok. Viszont a nitrócellulóz nem természetes anyag, ezért restauráláskor nem használható.

Jól tömítenek a száradóolajok. A nyers lenolaj nem jó, mert nagyon lassan szárad. Legjobb a főzött lenolaj. Ha a lenolajat terpentinolajjal, hígítjuk (félolaj|), akkor könnyebben behatol a fába. A lenonolaj felkenése után a felületet egy napig száradni hagyjuk.

Pórustömítés. Durva rostú fák pórusait nem lehet egyedül folyadékkal kitölteni, mert mind a vizes alapozóanyagok, mind az illó lakkok aránylag kevés szilárd anyagot talmaznak. Ennek következtében a velük kitöltött pórusok száradáskor erősen beesnek.

A száradóolajok és olajlakkok elég jól kitöltik a pórusokat, de ha az így kezelt felületet politúrral, különösen, pedig ha nitrolakkokkal kezeljük, akkor a pórustömítés felduzzad. Az ilyen felület fénye nem lesz tartós.

Ha a tömítés állandóságára és gyorsaságára helyezzük a súlyt, akkor pórustömítő anyagként súlypátot, habkőport, téglaport, agyagot, gipszet, továbbá keményítőt és gyantaport használjunk. Ezek kötőanyaga többnyire száradóolaj, spiritusz vagy nitrolakk, ritkábban vizes kötőanyagok.

A pórustömítő porból (pl. súlypát és hab- kőpor 1:1 arányú keveréke) és a kötőanyagból sűrű olajfestékszerű tömeget keverünk, amelyhez még valamilyen földfestéket adunk. Nem szabad a pórustömítőt túlságosan vastagra készíteni, és sötétebbre kell festeni, mint amilyen a fa.

Politúrok.

A politúrok kevés gyantát tartalmaznak. A fára sok vékony rétegben visszük fel őket. Politúr készítésére azok a gyanták alkalmasak, amelyek a fényezőlabdához nem tapadnak. A labdával való fényezés lehetővé teszi fénylő felületek előállítását akkor is, ha a politúr fel nem oldott anyagot, pl. viaszt tartalmaz, amely a politúrt homályossá teszi.

Spirituszlakk (szeszlakk).

Ez az elnevezés voltaképpen helytelen, mert oldószerül leggyakrabban nem spirituszt, hanem metanolt vagy butilalkoholt használunk. Kizárólag hideg úton állítják elő. A természetes gyanták közül a sellak, a manila-kopál, a fenyőgyökérolaj stb., a műgyanták közül pedig a spirituszban oldódó műgyanták ("femanol", "apolid"'stb.) alkalmasak e lakkféleség előállítására. Legtöbbnyire lágyítóra is szükség van, s e célra ricinusolajat használunk.

A "spirituszlakkokat" legtöbbször a feldolgozott fából kicsurgó gyanták, olajos, bitumenes, valamint kátrányos foltok szigetelésére, az esetleges átütések megelőzésére használják, de sok más hasznosításuk is lehetséges. A transzparens-lakkok, amelyek szintén szeszlakkok, színezésére oldódó szerves színezékeket (anilinfestékeket) használnak.

Lapozz a következő oldalra, a további részletekért!

Előző oldal Következő oldal